Az önkormányzatok bérbeadó szerepe közismert. Bár évekig folyamatosan csökkent az ilyen ingatlanok száma, még ma is pl. Budapesten az egész bérlakáspiac fele még mindig önkormányzati, másik fele csak a piaci alapon működő. De megjelent egy harmadik szereplő is, akiről már írtunk áprilisban. A Nemzeti Eszközkezelő az ország egész területén vásárolja fel az ingatlanokat és adja azokat bérbe előző tulajdonosaiknak. Olvasható, hogy 100 ezer ember sorsa függ már ettől a programtól, ami kapacitásainak a végét jelenti, a jelenlegi szabályossal. De persze az is kérdés, hogy emberileg és szakmailag is hogyan tud megbirkózni a feladattal, ha végül még is csak többszörösére duzzad az a ma már 25 ezer lakásban maximált szám, amit eredetileg célul tűztek ki. Az állam is érzi és látja, hogy többet kellene vállalnia, de a kérdés az ügye, hogy mégis mennyivel?
Olvashatjuk, hogy az erre elköltött minden egyes költségvetési forint több mint 2 forint hitelt fizet vissza. Hatékonynak hatékony - az kétségtelen - a pénzek ilyen elköltése. Ha üzletileg megnézzük is elmondhatjuk, hogy a vagyon értéke és az értük fizetett ár jó arányban van. Nagyon érdekes kérdést vet fel ettől függetlenül, hogy mit fog kezdeni ennyi ingtannal majd az állam?
Az önkormányzatok tudjuk, hogy nem piaci alapon adnak bérbe. El sem lehetne képzelni mi történne akkor, ha ez mondjuk megváltozna. Képes lenne-e ma a szinte a nevetségesnek tűnő bérleti díjakat piacosítani az önkormányzat? A kérdés azért is releváns, mert ha ma valaki lakásvásárlásban gondolkodik, annak nem túl nehéz önkormányzati lakások bérleti jogát árusító hirdetéseket találni. Akár zavarba ejtő is lehet, hogy árulhatja egy lakás „bérleti jogát” valaki, pedig létező és jogszerű egyelőre, annak ellenére, hogy komoly morális kérdéseket vet fel és megkérdőjelezi az önkormányzati bérlakásrendszer céljait.
Ezzel szemben az Eszközkezelő sokkal tudatosabb, szervezettebb és felkészültebb a társadalmi hasznosságát tekintve. Olvashatjuk, hogy a nemfizetések kezelése is előre meghatározott és az állam törekszik a tartozások minél hatékonyabb és célravezetőbb rendezésére az adósokat szociálisan segítő programmal. De az üzleti érdekek sem sérülnek, mert az ingatlanvagyon felhalmozása egyre jobb áron van biztosítva törvényileg és a feltételek mostani változásával a kör is szélesedik. Az állam úgy néz ki, hogy akár az önkormányzatoknál is nagyobb bérbeadó lehet. A sokat hangoztatott szociális alapú bérlakásrendszer alapjait fektették le 2012-ben. Azóta elmondható, hogy havi 1000 lakást vásárolt és adott bérbe az Eszközkezelő. A szám végét pedig még senki sem tudja megjósolni, csak azt, hogy sokkal többre van igény, amiért az állami szerepvállalás reméljük, hogy egy modern bérlakásrendszer része lehet, segítve ezzel azt a folyamatot, amivel a magyar társadalomnak végre szembe kell néznie.
Százezrek élhetnek örökre bérlakásban és nem kellene ezért szégyenkezniük, csak azért mert a többségi társadalom alapjaiban elítéli ezt a lakhatási formát. A saját tulajdon erőltetése nem helyes. A bérlakás és a vétel nem szembeállítható döntések sorozata, ahogy ez időről időre újra és újra felmerül a médiában és szinte eldöntendő kérdést akarnak belőle csinálni. Teljes életet lehet élni nem saját tulajdonban is, ha adottak hozzá a megfelelő jogi és társadalmi viszonyok. A nálunk idegenkedő társadalom meg kell, hogy értse, nem mindenki tudhat és akarhat saját lakást, csak azért mert az egy fajta „státuszszimbólum” a mai magyar társadalom szemében, miközben lehet egyeseknek csak státusz, másoknak pedig csak szimbólum.
Könnyen legyinthetnénk a témára, és ki-ki személyes vérmérséklete, és persze stílusa mellett, azonnal karakteres véleményt tudna formálni az általában előítéletektől és a köznyelvben gúnyosan megvetett értékesítési hálózatokról. Ezért most egy teljesen másik megvilágításba helyezzük ezt a vitatott témát, mert azt senki sem tudja megkerülni, hogy amit a lakáspiacról hall és lát a médiában, ahhoz ezeknek a hálózatoknak általában köze van. Így akkor is véleményformálók, ha egyébként már a puszta említésük is dühkitörési rohamot okozhat az arra hajlamosaknál. A lakásértékesítés egyébként is szinte mindenkinél kiveri a biztosítékot, hiszen a káosz egyik szinonimája is lehetne. Olyan rendszernélküliség van benne, hogy alig elképzelhető ebben egy igenis szigorúan szabályozott és merev szolgáltatás, mint az ingatlan franchise. A magyar lakáspiac megszületésével egy időben és természetesen külföldi mintára alakultak meg. De nem ez az igazán érdekes bennük. Sokkal inkább az, hogy miközben két jelentős ingatlan franchise tulajdonos van ma a lakáspiacon, nem nagyon beszélünk a mögöttük lévő teljesítményről, vagy a magyar lakáspiac változásának, átalakulásának bennük manifesztálódó tükörképeiről. Ha semleges valaki a témában, ha nem, ez is egy üzlet. Az üzletet pedig ha máshonnan nem is, de a pénz oldaláról könnyen meg lehet közelíteni. A pénzcsinálás könnyűnek tűnhet, de lehet legalább olyan nehéz is, ami pont arra hívja fel a figyelmet, hogy ugyanazon a piacon, ugyan olyan körülmények között is születhetnek merőben különböző eredményességű franchiseok. A látszatra épültek fel, ezzel sokakban megkérdőjelezve egyáltalán a létezésük értelmét, habár a látszat a 21. századi szolgáltatások és termékek értékének egyik meghatározó eleme.